Gyerekkor, foszladozó emlékek.  De, mi is pontosan az identitás válsága? Olvastam én persze az első zárójelentésemen, meg is fogott a szóösszetétel, de a lefordítása külső segítséggel ment. Ha kicsi koromban fiúként viselkedtem, azaz agyam győzött szívem, érzelmeim felett, akkor ért több biztatás.

Rövid hajú kislányként többször kérdezték idegenek: Kisfiú vagy, vagy kislány? Bosszantott.

A nőiséget anyától tanulhatják, lesik el a jányok, vagy leshetnék
Bátty és nővér bűvös körébe nehéz volt csatlakozni, nagymamám emlékeztet, azt mondtam, nekem vagy 2, vagy 4 gyerekem lesz, hogy mindenkinek legyen párja...

Ha okos voltam, ha milliós számokat adtam össze fejben, még csodált apukám is büszke volt rám, szép emlék óvodásan a másodikasok, bátyám osztálya előtt helyt állni, ami nekik nem sikerült, két kétjegyű szám összeadása,  az nekem ?kicsit izgulva- , de ment, jutalmam egy tábla fehér csoki.

A kérdés, ki áll hozzám legközelebb, s a válasz: Anyukám. De az ő Sorsa a sajátja, esetlegesen rossz döntés új köntösben ismétlése nem lehet cél (cigi..)

Nyugalom, külső természet hangjaira, s a saját lélegzetvételre figyelni. S lehet, tényleg szivárvány a Szív, s én a Pirosat ajándékoztam anyukámnak, megölelve őt, talán biztonság gyanánt, talán mert mindketten nők vagyunk, még ha nagyapám tréfás szójátéka anno valahogy nagyon is zavarba ejtő volt; hogy lehet Zsó fia lány?!

Megfelelni akarás, szabadság helyett az elvárásra való folytonos koncentrálás, s hogy valakit csak létezéséért szerethetnek, nem kell ?teperni?, provokálni a figyelmet...

Alárendelés, de különbözőek a szerepek, hiszen mindenki mást vár el.
Szexualitás kapcsán az első negatív élmény feloldása sem egyszerű.


A szerelem nem azonosítható a távoli reménytelen rajongással, még ha a múltba tekintve nem is ilyen-olyan barátaimmal való kapcsolatra gondolok nosztalgikusan, hanem a megvalósulatlan, bár némileg ösztönzött érzelmekre. Kivétel szabályerősítő, a jelen, szeretett Robotosom!

Anyukám nem írt le, pár családtaggal ellentétben nem gondolta, hogy majd valami szép kis bentlakásos intézményben élem meg a jövőt, ezt köszönöm.

A skizofréniánál szimpatikusabb a már emlegetett identitásválság. Elfojtások, a lélegzetemre még csak tudtam koncentrálni, szívem dobogására kevésbé, kutyaugatást hallottam, madarak zenéje nem jutott el fülemig. Segíteni tudom anyukámat, aki elhihetné, hogy még most is szép(!), de az ő zsákja nem az én hátamon.

(Az első alkalom a kineziológus Mónikánál.)