Előszó

"Karom kitárva körbe forgok neked, magam ajánlom, vedd meg az életemet" -énekelte Cseh Tamás, én pedig ezt választottam a kezdő mondatomnak. Mert aki ezt a könyvet olvassa, az életem történetét ismerheti meg, na persze azért nem minden részletét.

Nem hétköznapi élet, bár néha azt kívánom, bárcsak az lenne, de a legjellemzőbb címkét homlokomról már nem törölhetem le, azt, hogy mániás depressziós vagyok. És mint a viccben, mondhatnám, azért nem azt írtam, hogy ebben a betegségben szenvedek, mert néha élvezem. De a depresszióval nem szabad(na) tréfálni, a mániával talán, de mint majd kiderül, az is életveszélyes tud lenni.

És igaz, hogy nem hétköznapi, néha csodákkal teli, de a hosszú depressziós időszakokban a szürkénél is szürkébbek voltak napjaim. Nincs választásom, de ha lehetne, akkor sem biztos, hogy megválnék a betegségemtől, inkább csak néhány (fontos) dolgot csinálnék másként.

Sokan mondták már, de így igaz, a bipoláris betegség egyszerre áldás és átok. A gyógyszeres kezelés fontosságát nem akarom megkérdőjelezni, de annak az orvosi "hagyománynak" a létjogosultságát annál inkább, hogy túl nagy dózist írtak (- írnak?) előszeretettel elő.

Lesz szó arról, nekem milyen alternatív terápiák segítettek, persze nagy a kínálat a piacon, és sok az olyan gyógyító, akit idézőjelbe kell tenni. A történetemben néhány alak szerepe meghatározó, a családomon kívül pár férfié, miközben kiutat, majd a gyógyulást kerestem. Nevezhetjük terápiás önvallomásnak vagy önéletrajzi regénynek.

... 
A terv az volt, írok magamnak egy másik múltat, gyerekkort, történetet, ahol szüleim kezéből eltűnik a sör, ahol nem veszítjük el otthonunkat. És később, amikor megőrülök (- vagy meg sem őrülök-), nem tömnek agyon gyógyszerekkel, nem rokkanok bele mind képletesen, mind az orvosi bizottság által megállapítva.

De nem kell másik múlt. Ha a kislányomnak tudok egy szép gyerekkort biztosítani, az elég.

S nem csak ezo-szófordulat, hogy így a bennem élő kisgyerek is gyógyulhat.

Nem emlékszem egy nagy csalódásra, pedig, mint tudjuk: "Kit anya szült, mind csalódik végül", csak folyamatos hiányérzetre.

Arra sem, hogy meséltek volna, vagy játszottak volna velem, szerencsémre a nővérem és a bátyám jó játszótársak voltak. Nyaggattam tehát Apukámat, mondjon két számot, és összeadom fejben, legalább ennyi figyelmet sikerült kicsikarni, meg Anyukámtól a bűvös négyzetek gyártását, de sokra megyek azzal, hogy jó voltam matekból.

Az él bennem, hogy mindig is tudtam, isznak, bár azt nem lehetett kimondani, hogy: Alkoholisták vagytok!

...
Előző életemben meg biztos öngyilkos merénylő voltam, annyi düh és harag volt bennem, sokat fantáziáltam arról, hogy valami háztetőről géppisztollyal lelövöm a véletlenül épp arra sétálókat, s utána magammal is végzek. Nem tudom, pontosan mennyi idős voltam akkoriban, de biztos, hogy még nem múltam el 10 éves.

"A pszichoterápiában, amikor valaki jön hozzám konzultációra, a legrosszabb, amit tehetnék, hogy ha éppen az illető nincs ott - testileg ott van, de az nem jelenti azt, hogy tényleg van valaki otthon -, hogyha én azt nem venném észre. Tehát a legfontosabb, a legelső dolog, amire oda kell figyelnem, hogy az, aki bejött a szobába, az tényleg ott van-e. Nem tudom, hogy hányan ebben a szobában éppen most itt vagytok, és hányan nem vagytok itt.

Miért ne lenne valaki ott, ahol van? Azért, mert megszökött. Mert elbújt. Miért bújna valaki el? Mert olyan rosszul érezte magát, hogy valahova el akart menni. Fel akart szabadulni. Akkor, amikor egy gyerek nem szabad, és hogyha nagyon nem szabad, akkor mit csinálhat a gyerek? Elbújik. Elszalad. Tulajdonképpen azt mondja az ember, csinálhatsz velem, amit akarsz, apuka és anyuka, de én nem leszek itt. Szóval már akkor, amikor valaki megtalál engem, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ő még ott van. Sőt, sajnos már arra is nagyon sokan rászoktunk, hogy senki sem keres. Az igazán tragikus dolog, hogy elbújok, amikor bújócskát játszunk, képzeljétek el, hogy én nagyon jól elbújok, és akkor húsz év múlva rájövök, hogy senki sem keres. Hát nem rettenetes? Észre se vette senki, hogy nem vagyok ott.- Feldmár András

... Hát én is jól elbújtam. Biztonságos háttérország hiányában sokkal fontosabb volt, ha a figyelem morzsáit megkaptam, mondjuk egy tanártól, vagy épp idegentől, mint másoknak, gondolom.

...István 
Aki állandóan a szív melegében, s a lélek mintegy nyári levegőjében él, az el sem tudja képzelni, milyen rajongás keríti hatalmába a fagyosabb jellemet, ha egy napsütéses februári délelőttön a szeretet egy langy fuvallata megsimogatja.- Nietzsche

Talán előtte is voltam szerelmes, Gergőbe, akivel volt szerencsém együtt motorozni Görögországban, sőt, még többször utalt arra is, hogy be kenhetném a hátát naptejjel, de nem vettem az adást.

Szóval a gimnázium utolsó előtti évében megjelent az új fizikatanár, az első órán a tábla jobb alsó részébe felírta nevét, hogy én mikor a szívembe, arra nincs pontos dátum. Kérdezni is lehetett tőle, és én csak azért, hogy felhívjam figyelmét.

Arra sincs pontos dátum, hogy mikortól, de az általános magázódás után először csak engem kezdett el tegezni, hát, már ennek is túl nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Már volt szó a nagy talajvesztésemről, amikor nagymamámhoz költöztünk, s magamban, mintha érteném is, mondogattam 16 évesen, hogy "Az meglett ember, akinek szívében nincs anyja se apja"... Pedig ott voltak, csak jól elrejtve, a harag takarásában.

Már nem hagytam magamat nevelni nagymamám által, és ez némi szabadságot is adott. Jók voltak a suli-bulik, a színjátszó kör, és persze a fizikaórák. Vártam azokat a napokat, amikor volt, maga a tantárgy sosem lelkesített különösebben, csak a magázódó, majd tegeződő tanára.

Közben nyitottabb lettem a barátságra is, néhány osztálytársnővel jó kapcsolatba kerültem, s máig legjobb barátnőmnek megmaradt Heni, belőle igazán jó barát a főiskolás évek alatt vált, ő is Győrben maradt. Csilla sajnos eltűnt.

Készültem arra, hogy adok valamit ajándékba Istvánnak, jelképes volt, csak egy tábla mogyorós csoki, örülök, hogy emlékszik rá, minden évben a szülinapján felszoktam hívni.

Az utolsó dolgozatban a záró kérdésnél lehetett választani, mire is felelünk, vagy valami atomfizikai kérdésre, vagy a másik lehetőség ennek kifejtése volt: "Véleményem a középiskolai fizikaoktatásról" Én nem írtam erről semmit az órán, de ez adott ihletet, hogy írjak neki valami levélfélét. Nővérem jól kiröhögött, mert hosszasan jegyzeteltem, mindent áthúztam, de végül elkészült az üzenet. Nagyjából most is fel tudnám idézni, és ha már idézni, a fejezet elején található Nietzsche-gondolattal kezdődött.

A leginkább azt sajnálom, hogy nem gondolkodtam el igazán azon, milyen hivatást válasszak magamnak. Inkább attól féltem, mi van, ha nagymamámmal történik valami, és akkor akár hajléktalan is válhat belőlem. Bár 16 éveskoromtól mindenféle diákmunkákat vállaltam, a jövő akkor is fenyegetőnek tűnt.

Sose voltam kitűnő, azt hiszem, ha más nem is, de a magatartásjegyem még általános iskolában is csak "jó" volt. Az utolsó évben viszont elhatároztam, hogy az leszek, majdnem sikerült is, csak pont biológiából kaptam végül négyest. Így az ezt követő -egyik utolsó- osztályfőnöki órára nem maradtam ott, inkább hazasétáltam. Másnap az osztályfőnöknő-biológia tanárnő nagyon mérgesen megállított a folyosón, és számonkérte a mulasztást. Én felszabadultan-nevetve közöltem, hogy hát akkor lesz egy igazolatlan órám, és nem lesz ötös a magatartás jegyem. Nagy bosszú..

Leérettségiztem, de itt ismét szívesen átírnám a múltat; nem maradnék Győrben a közgazdasági főiskolai szakon. Bárcsak Pestre, vagy bárhova máshova mentem volna, akármit, de mást tanulni. Sok pszichológiai témájú könyvet olvastam a korábbi években, de apukám nem túl követendő példája miatt nem is jelentkeztem erre a szakra. És amúgy nem volt rossz a három év Győrben, kényelmes világomban, de hivatást, azt biztos nem találtam, csak jó hangulatú, bulizós éveket, felületes barátságokat. Gyorsan eltelt a 3 év, a tananyag nem érdekelt, inkább az esték.

Talán megélhettem volna a megvalósult nagy szerelmet is a főiskolás években. Egy bulin (vagy bálnak nevezték?) az épp aktuális egyik sláger előadói felhívtak a közönségből fiúkat a színpadra, hogy "vetkőzzenek". (A szám a Venus együttestől a Kockahas..) Felfigyeltem egyikükre, izmos volt amúgy, de én mégis a szemét figyeltem a távolból. Aztán pár héttel vagy hónappal később az egyik szórakozóhelyen újra megláttam. Odamentem hozzá megkérdezni, hogy ő táncolt-e korábban a színpadon, és elkezdtünk beszélgetni. Mikor nem sokkal később, már egymás kezét fogva, leültünk a baráti társaságához, egyikük kérdésére, mióta ismerjük egymást, összenézve egyszerre azt feleltük: Régóta. Ezt most leírva is romantikusnak találom, de mégsem lettünk egy pár. Megadtam neki a telefonszámom, még nem volt mobiltelefonom. Nagymamámnak nem szóltam, hogy várok hívást, ez is hiba volt. Mert pont nem voltam aztán otthon, amikor telefonált. Hát ennyi. Vagyis még valamivel később egy másik buliban mondta, hogy nem sokon múlt, hogy nem jöttünk össze ... (És kért egy búcsúcsókot.)

Aztán várt rám Pécs 2002 őszén, pont annyi pontom lett, hogy felvegyenek.

Mesterem 
"Biztos, hogy Mestert keresel, nem valamit, ami a szüleiddel való kapcsolatból kimaradt" - Kornél

Első találkozásunkra én emlékszem. Zárva volt a terem, ahol az órája zajlott aztán, és mikor megjelent, kérdezte, hol a kulcs, nem is tudom, nem is fontos, mit válaszoltam, hanem a reakciója: "Mérték már meg, hány szót tud kimondani egy perc alatt... Nem. "Akkor majd én megmérem." Már ezzel belopta magát hadaró szívembe. Előadást kellett tartani, én a tökéletes tőkepiacról. Volt egy csomó kézírásos jegyzetem, de zavarodottságomban össze-vissza dumáltam jó hosszan. Ő pedig találóan úgy fogalmazott, hogy ha megkérdeznénk a hallgatókat, senki nem tudna egy mondatot sem megfogalmazni arról, miről is beszéltem. Mikor felkerestem, hogy nála szeretném írni a diplomamunkámat, a közhely kérdésére: Hogy van? valami olyasmit válaszoltam, hogy úgysem érdekli, valójában hogy. Megmutatkozott a "pályát tévesztett" pszichológus, belőlem pedig kitört sok évi fájdalom, elmondtam, hogy nem beszélek a szüleimmel, meg azt is, milyen abszurd és elviselhetetlen, hogy közben meg nagymamám úgy tesz, mintha minden rendben lenne, pl. a telefonban mesél rólunk. Most azt tudom felidézni magamban, hogy üvölteni tudtam volna, amikor mondjuk nagymamám megjegyezte, milyen jó, hogy anyu hozott tojást? 

A mai napig hálás vagyok "Mesteremnek" ezekért a beszélgetésekért, meghallgatott, és jó helyen tett fel rövid kérdéseket. Azt éreztem végre, nem is megoldhatatlan-föloldozhatatlan a helyzetem. Felfokozott hangulatba kerültem, nem csak a diplomamunkámat próbáltam fogalmazni, hanem könyvet is készültem írni, de igazából a mániás depresszió kitörése közelített. A kórházba kerülés előtti utolsó hazalátogatáskor már elég furcsán viselkedtem, de a vágyott megvilágosodásként éltem meg. Tipikus tünet, hogy a tv üzen a betegnek, de hihetetlen érzés volt, hogy a bugyuta boszorkányos sorozatban a beszélő fekete macska csak hozzám szól az eszközön keresztül. Elkísértem állást kereső bátyámat Ausztriába, az anyósülésen ültem, de valójában én vezettem, mikor lefulladt, akkor is én segítettem koncentrálásommal, hogy beinduljon az autó. Viccesek-szánalmasak ezek a téveszmék, de megélésükre akkor is nosztalgikusan gondolok, tényleg a bedrogozott állapothoz hasonlítható, bár a füves cigin kívül nem tudom, milyen tudatállapotot okoznak a szerek.

Pécsre visszaindulva Budapesten volt egy állásinterjúm a Price-nál, hát azon részt venni is nagy élmény volt számomra, a felvételiztetők nagy valószínűséggel kevésbé élvezték jelenlétemet. Akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy a háttérben mindent a mesterem szervez, a titkos iskola meglétében is kétség nélkül hittem. Azt hiszem, pont 12 felvételiző volt ott, az elején mindenki bemutatkozott, és a különböző frizurák, haj- és szemszínek, ruházat figyelése közben megállapítottam magamban, hogy mi ott az egész emberiséget képviseljük. Azt hittem, azt vizsgálják, "valódi" vagyok-e? A pszichológia tesztet is úgy tervezték, hogy minél többet megtudjanak rólam, de én cseles voltam, nem mindenre válaszoltam egyértelmű ikszelésekkel, hanem kérdőjeleket meg ...-okat is írtam a lapokra, sőt külön magamnak is jegyzeteltem a kitöltés közben, ez már gyanút keltett.

Pont egy megőrülő diákra nem hiszem, hogy számítottak, de egy pszichológus megfigyelő is volt ott, akihez odaküldtek beszélgetni, akinek, mikor megkérdezte, jól vagyok-e, megfogtam a kezét. Könnyeket láttam a szemében, ez biztos, már érzékcsalódás volt, de valami olyasmit mondtam neki, szerintem Ön nincs jól. Valahogy udvariasan-kedvesen leráztak. Jókedvűen indultam az állomásra. Megláttam a Skála áruházat, és bementem nézelődni, s ott egy csodavilág várt. Nekem volt berendezve az egész épület, bár az eladók idegesek lettek, amikor elkezdtem "átrendezni" a boltot, vagyis pakolgattam a tárgyakat.

A bútorosztályon egy kényelmesnek tűnő karosszéken egy felirat hevert: "Beleülni tilos!" Egyértelmű jelzés, hogy üljek le. Odajött egy fiatal eladófiú, aki ráadásul egy nem sokkal korábbi barátomra nagyon emlékeztetett, és nem is dühösen kért meg, hogy álljak fel, utána nagyon jót beszélgettünk. S megláttam egy ahhoz hasonló tükröt, mint ami otthon a szobámban volt, odavezettem a fiút, és jelentőségteljesen mondtam, nézzünk bele együtt. Ezek ártatlan tünetei a pszichózisnak.

Elköltöttem felesleges dolgokra az összes nálam lévő pénzt, de az egyik eladó reagált lelkesültségemre, hogy vettem kártyát, és ő is vásárolt, talán a fiának. Azért az ám az euforikus érzés, hogy az egész körülötted lévő világ érted mozdul...
A pécsi vonatra nagy nyugalommal jegy nélkül szálltam fel, ráadásul az elsőosztályra. A kalauznak tiltakozás nélkül átadtam az irataimat, majd tovább robogtunk Pécs felé.

Talán egész nap csak egy kis üveg ásványvizet ittam. Végig azt hittem, hogy ha jól veszem az akadályokat, a nap végén majd kávézok egyet a mesteremmel.

Besétáltam csak úgy egy egyetemi irodába, éppen egy olyan tanár ült ott, aki vevő volt egy jó beszélgetésre, még nyomtatott is nekem idézeteket, hogy magában mit gondolt, az már más kérdés. Később meg is vettem az ajánlott, általa írt könyvet, de kb. semmit nem értettem belőle, annyi rémlik, hogy fizikai képletekkel próbált alátámasztani spirituális felvetéseket.

Aztán még plakátokat szedtem le a falról, mert meg voltam győződve arról, hogy mind nekem szól, ráadásul még a színes kitűzők azt is megmutatták, ki küldte, a pirosokat természetesen a nővérem, a kékekkel tűzötteket a bátyám, a többi mögött kiket gyanítottam, már nem emlékszem.

A talált tárgyak osztályán a holmik is mind nekem rendeltettek, be is gyűjtöttem sapkákat, meg sok egyebet, volt ott egy üveges, lezárt szekrény, és késztetést éreztem, hogy betörjem, de akkor még működött valamiféle kontroll bennem, ha megtettem volna, valószínű, már ott elkapnak.

A kollégium felé sétálva teljesen természetes volt, hogy megszólítok egy idegen szerelmespárt, akik egy padon üldögéltek. Jól eltársalogtam velük, a végén jelentőségteljesen kicseréltem a szemüvegüket, és kértem őket, most nézzék meg jól egymást.

A legfontosabb motívum az volt a téveszmék közül, amire már utaltam, hogy végig valamiféle Titkos iskolát feltételeztem a háttérben, ahova felvételt nyerhetek, és a Mesterem annak ha nem is a vezetője, de mindenképp tanára. Este a kollégiumban sétálgattam, tovább gyűjtve a tárgyakat, nagy jelentősége volt pl. egy megszerzett sárga mosogatószivacsnak. Egy szobába is benyitottam váratlanul, ahol épp sakkoztak. Átrendeztem a táblán a figurákat, meg néhány tárgyat elkezdtem pakolgatni, valami olyasmit kérdeztek, hogy mi fog történni, és én attól tartottam, hogy ha végére érek a rendezésnek, átkerülök egy másik dimenzióba, így aztán inkább távoztam a szobából. Utólag kaptam egy képeslapot az ottani fiúktól, az volt ráírva: A pécsi szeánsz emlékére" A borítékokat meglátva a portán, színek szerint elkezdtem rendezgetni őket, a bankkivonatokat, itt nagyon euforikus hangulatba kerültem, mert a Budapest Bank piros borítékait összepakolva úgy véltem, jó sok pénzt szerzek nővéremnek, másik színnel a bátyámnak is. A portás kihívta rám a mentőt, de először nem tudtak mit kezdeni velem, mert azért még nem vihettek el a mentősök, hogy lelkesen meg akartam hívni őket kávézni.

Kilépve az udvarra, megláttam egy kék trabantot, és boldogan értettem, éreztem meg, milyen is a Trabant lénye, ezt egy drogozó barátom értve hallgatta, amikor meséltem neki több évvel később róla. Végül, mikor betörtem egy tűzjelző készüléket, akkor beültettek a mentőautóba, de nem is tiltakoztam, bár nem tudtam, mi vár rám. Mondjuk azt azóta is méltatlannak érzem, hogy a zárójelentésemben úgy szerepelt, tűzoltókészülékeket rongált meg, pedig én csak egyet törtem, és annak is jó oka volt, hiszen veszélyt éreztem.

Gondolom, beadtak valami injekciókoktélt, mert onnantól kezdve már csak arra emlékszem, hogy próbálok visszajönni a nagy fehérségből, és közben faggatnak. Nővérem sírt, mikor meglátott, meglátta, hogy milyen lassan tudok csak mozogni. Arra sem emlékszem, mikor bátyám meglátogatott, de egy kép megmaradt, ahogy teszi vissza a hátizsákjába a régi, kedves macimat, akit elhozott magával.

Anyukám is eljött, semmi emlékmorzsa nem maradt erről, csak mesélte, hogy amikor megkérdezte, üzenek-e valamit apámnak, ennyi volt a válasz: Szeretem. Aztán rámutatva infúziós, lekötözött kezemmel, hozzátettem: Téged is szeretlek. Aznap este Ők is sírtak.

Az akkori kezelőorvosom megjegyezte egy mondatomat, amire szintén nem is emlékszem, és azt sem tudom, mit is érthettem pontosan alatta, de jól hangzik: A mátrixban benne kell lennünk, még akkor is, ha fordítva vagyunk benne. Egy középiskolai osztálytársnőmből pszichológus lett, és amikor tán a 10 éves osztálytalálkozóra készülve találkoztam vele, kiderült, hogy egy képzésen is elhangzott a tőlem vett idézet.

3 hét után engedtek szabadon, elvileg lett volna elég időm az egyetemizáróvizsgára felkészülni.

Ebből az időszakból származik a következő rövid írás, még kissé felpörgött voltam, és a mesterem (és a mániás állapot) ihlette. 
Nagyapám 
Csak egy tekintet; ezt jelenti számomra a szellemvilágból való nagyapám. Álmomban szoktunk beszélgetni. Nem létező, mégis elevenen élnek bennem a tanácsok, amint egy-egy mozdulattal, pillantással tanított. Régi szokás, hogy az úton, amin jársz, figyeled a legkülönbözőbb színű és alakú köveket. Van is mindenkinek egy tarisznyája, amiben gyűjti az értékesebbnél értékesebbeket.

De mi a szabály, ami által olyan fontossá válik egy kő? Az arany, gyémánt, smaragd.. biztos..

Megállhatunk néha az úton, ha jön egy szembe ütköző másik, kibontva a táskák tartalmát. De arról csak mesélni lehet, milyen volt, amikor megpillantotta a földön, és tudta, hogy ez csak az övé.

Az emlékek ilyen nehezek lennének?

Megkönnyítették százszor is a terhet, hát igen, a pénz.. de hogy lehetne örökké tenni a pillanatot, ahogy hozzájutsz a kincshez, egy különleges találkozással?

"Kegyelemből nem buktam meg az egyetemi záróvizsgán, sőt még meg nem érdemelten PhD hallgató is vált belőlem, de a gyógyszerek annyira lehúztak, hogy majdnem zombiként éltem végig az évet, le se tettem az összes vizsgát. Aztán inkább önként távoztam Pécsről.

...
2008-ban is újra néhány hetet töltöttem a már jól ismert zárt osztályon, ezt közvetlenül az előzte meg, hogy Hollandiába terveztem menni, megnézni Maharishi Mahesh jógi holttestét. Korábban volt egy fiúm, aki mesélt a transzcendentális meditációról, de sajnáltam kifizetni egy nagyobb összeget, hogy megismerjem a módszert.

Azért még (kamu) gyógyszeríratásra bementem a kórházba. Kifele jövet érdekes jelenetet figyeltem meg, a sorompónál állt egy férfi, és láttam, üldözik. Persze dehogy üldözték, csak az agysejtjeim játéka volt. Szegény Nagymamámnak olyan meggyőzően meséltem erről telefonban, hogy még úgyis elhitte a történetet, hogy tudta, hol is tartózkodom. De ködbe vész ez az emlék is, csak annak is valami nagyon nagy jelentősége volt, hogy el fogják-elopni az ott lezárt biciklimet.. (Senki ne kérdezze, hogy miért, de a lezárókulcsát eldobtam a kerékpár közelében.)

Kellemes télvégi idő volt, - mondhatnám azt is, napsütéses februári délután-,letettem a járda szélére a kabátomat, és üldögéltem egy ideig, majd jött egy rendőrautó. Választ sem várva kérdeztem az egyenruhástól, beszálljak-e az autóba, és közben be is ültem az anyósülésre. "Kihallgattak", de szerintem már egyből látták előéletemet a rendszerben, vagy ha nem, hát az, hogy ragaszkodtam hozzá, vegyenek tőlem vért, egyértelművé tette, hova is vigyenek. Akkor éreztem, hogy megint egy ideig nem szabadulhatok, amikor megláttam a főorvost, kérve kértem, ne adjon haloperidol injekciót, hát, lehet, hogy nem pont azt kaptam.

Kábán bementem egyszer a szomszédos férfi kórterembe, és ott egy halottat találtam, aki ráadásul rövid ideig a barátom volt. Nem tudom, mi okozta halálát, csak annyit, hogy alkoholista volt. Magam sem voltam biztos abban, nem csak képzelődtem-e, meg az ápolók is tagadták, de aztán egyik nővér beismerte, hogy tényleg ő volt, és tényleg meghalt.

...
Elég sokszor és hosszasan voltam depressziós, konkrét öngyilkossági gondolat nélkül, de úgy tekintettem a halálra, hogy az végre feloldozást hoz majd. Ahhoz is össze kellett szednem minden erőmet, hogy lemenjek a boltba. Nagymamám se tudott segíteni, bár rendületlenül benyitogatott a szobámba, hogy jelentse, már 10 (11,12) óra, de én legtöbbször csak feküdtem az ágyban. Csetelni sem volt kedvem, ami pedig jobb időszakokban egyik kedvenc időtöltésem volt.

És közben az értéktelenség érzése, a tudat, hogy elcseszett az életem, nincs munkám, vagy van munkám, de nem a végzettségemnek megfelelő. Ráadásul ott is tudják, hogy gyakori vendége vagyok a bolondokházának. A mély hangulatban töltött időkről, amik összeadva több évet tesznek ki, nincs is túl sok emlékem, hiszen leginkább fetrengve töltöttem, barátokat, programot nem keresve.

Ha már nagyon nem bírtam a tompított depressziós állapotot, akkor a megoldás mindig az volt, hogy abbahagytam a gyógyszerek szedését, és néhány hónap után kezdődött a felfokozottság, majd a mánia. Ez leginkább tényleg a szerelmes állapothoz hasonlítható, csak nem egy célszemély felé irányulnak az érzések, hanem az egész világ csodái tárulnak elém.

Mániás állapotban nyilvánvaló volt, hogy figyelnek, persze azt is, hogy mondjuk milyen zenéket hallgatok a laptopomon, a Youtube-os zenék csak nekem üzennek, meg az összes hírportál cikkei.

A felfokozottság nagy feszültséggel jár, hiszen figyelni kell akkor is, ha a sofőr helyett én vezetem a helyi járatú buszt. Felgyorsul, torzul az érzékelés, és valóságosnak tűnnek a képzetek.

Ilyenkor tényleg minden üzen, a boltok cégtáblái, buszok számai, a könyvek, amikbe belelapozok, a színek, minden. Ennek a tudatállapotnak a fényében a "normális" mindennapok elég unalmasak és korlátoltak. Persze, ha a mély depresszió felől nézzük, úgy az is inkább vágyott.

...
Milyen érzés? Csak kapaszkodsz a kezekbe, amik kötöznek le az ágyhoz, először bőrszíjjal, későbbi, tisztább emlékeimben - másik kórházban- csak gézzel.. Az enged kicsit a rántásoknak, kíméletesebb talán.. És a kezek fontosak, ők vezetnek vissza a nagy fehérségből a kórházi realitásba.

Jó reggelt, köszöntenek a fehér köpenyesek, és egyszer csak érted a szavakat, na nem a szellemhangokat, amikkel addig küzdöttél, hanem a reggeli vizitszokásos üdvözlését.

Haldoklókkal egy szobában. Féltem tőlük. Bal oldalt egy idős néni, jobbra egy fiatal lány, emlékszem egyszer odanéztem, és a teljes bénaságot leküzdve, megmozdította bal lábfejét. Aztán kis mosoly az arcán, sorsközösség jele. A lánya testi bénultsággal küzdött, ugyanannak a betegségnek másik esete. Ő szerencsére nem haldokolt, helyette velem együtt gyógyult lassan. Én hiába kaptam a sok nyugtató injekciót, és hiába tudtam a vége felé már csak olyan lassan mozogni, mint a betegek az "Ébredések"-ben, mégis hajtott valami belülről, keresve a visszavezető kezeket, beszélve mindenkinek a transzcendensről. Erre volt a végső megoldás a bőrszíj.

De tényleg halnak meg melletted. Megzavarodott idős nénik, és mégis vidám a hangulat egyszer, amikor énekelgetve pelenkázták őket az ápolók, egymást kiegészítve a dal beli sorokkal. De ez megint egy későbbi, győri kórházi emlék már.

Tehát az első lekötözésre visszatérve, akkor nem sok kellett ahhoz, hogy én is a megváltónak képzeljem magamat, aki megfeszül a világért. Csak én a saját családomat próbáltam megmenteni. Mert mindig meg kell valakinek halnia, és azt hittem, nekem kell eldöntenem, ki legyen az. Az egész csak mint álom.. Persze rémálom a javából. A nagymamámat akartam megóvni, de én se akartam helyette halni.

Minden a kettes számrendszerben történt, ahol csak egyesek és nullásokléteznek. De ki kapja a 0-t? És melyik az élet és melyik a halál? Az igenre nemet, a nemre igent kell mondani. De kinek és ki hallja meg? Azt hittem, Müller Péter hangját hallom, ő faggat, de én nem akartam elárulni Őt sem, őt, aki akkor olyan sokat jelentett nekem. És állandóan a párba állítások, döntsek csak nyugodtan, ki haljon meg, a nővérem, vagy a barátnőnk, újra a nővérem vagy a nagymamám, a bátyám, vagy Ő. És én kitartottam az utolsó pillanatig. Mikor már lélegzetet sem mertem venni, mert azt is meghallják. És ezzel párhuzamban egy földhözragadt emlék kiskoromból, nem aludhatok háton, mert akkor horkolni fogok, és akkor a velem egy szobában alvó nővérem idegesen felráz álmomból, hogy ?Ne horkolj!?. És az egészhez egy másik gyerekkori emlék is kapcsolódik, szellemidézés, ahol tényleg mozog a betűkön a korong, és valahogy a nővérem azt üzeni ez által, hogy ez is csak egy vicc. Várom a jutalmat nagyon, hogy megmentettem mindenkit, de az csak talán saját életben maradásom..

Régen nem tudtam volna válaszolni a kérdésre, mikor voltam boldog? Most már tudom, legboldogabb az első kórházba kerülésem előtti napon voltam. Én voltam a főszereplő egész nap, és a történések olyan egyértelműen igazolták ezt a téveszmét.. Mintha minden barátom nekem talált volna ki egy nagy meglepetést. És végül a meglepetés az első injekció lett, attól kezdve veszítettem el a tudatomat és hittem, szellemekkel társalgok. Féltem kinyitni a szemem, mert ha feketét látok, az a halál jele, így csak egy-egy villanásnyi valóskép maradt meg bennem, amikről már beszéltem.
Jó-e a mindeneket irányítgatni? Megfeszült idegekkel, minden apró mozzanatra figyelve, kívülről jobb esetben elnézett (szakrális?) cselekedetekkel.. rosszabbesetben a 104-et tárcsázzák?

Hiányzik a lelkesült, némi paranoiával fűszerezett felgyorsult világ, minden titoktudása, még ha ezek nem - avagy csak az agyamban- létező titkok. Hiányzik az elvárás nélküli önfeladott állapot, és közben kényelmesen befészkeltem magam e világba. Vagy csak hiszem, hogy önfeladott, és közben pont az volt a vesztem, hogy nagyon is önzőn éltem meg a csodát? Majdnem őszintén mondhatom; elfogadtam, hogy "kicsit lejjebb jöttem fel újra... Számvetésnek nincs is értelme?

Először majdnem ott maradtam a pszichózisban, bár az orvosi vélemény biztos ennek ellent mond. A későbbi esetekben nem volt élet-halálra menő küzdelem, egyszerűen kitörlődött emlékezetemből a kritikus néhány hét, utána lassúeszmélés, bár szívesebben használnám az eszmélés szót az innen őrületnek tartott állapotra.

Más /pálutcai fiús/ szavakkal: "álmokat adtam az életért és életet az álmokért", csak nálam a sorrend fordított.

Mi van akkor, ha megkapod a vágyott, alig remélt, ám utólag józanul kötelezően hamisnak tartandó tudást? Ha mersz hinni benne újra és újra, akkor jönnek a fenekedbe az injekciók a csak néha jóindulatú ápolóktól. És meghátrálás-e, hogy több mint 2 éve "nem vállalom be" ezt a tortúrát, a néhány hónapos felpörgést, a lassan szinte teljes elszakadást attól a helytől, ahol a legtöbben tudatukkal tartózkodnak. És ahol nem szabad hajnalban a radiátort ütögetve fontos dolgokat kinyilvánítani. Szánalmas, vicces belegondolni ebbe, és sokkal inkább logikus, hogy maximum valami modern zenének mennek el az azzal a bizonyos radiátornak a tetejével nem túl nagy erővel előállított hangok, mintsem az egyetlen lehetséges és helyes cselekedetnek.

Megéri-e, hogy nagyjából normális életet élhetek, és tényleg őszintén örülök sokszor annak, hogy yesssss, itt vagyok, más is lát engem, egyfelé nézve nagyjából ugyanazt látjuk.

Vagy mégis kutatni kellene a rossz mozzanatot, és remélni egy olyan létet, ahol az evilági impulzusokra evilági reakciókat adnék, míg látnám a mögötteshajtóerőket?

...
Ebben az időben ismertem meg a családállításnak nevezett gyógyító módszert, aminek működését nehéz megérteni, ha nem veszünk rajta részt személyesen, én mégis mesélek róla, a felidézést segíti az egyik régi levelem, amiben Kornélnak írtam erről.

Körben ülnek az összegyűltek, és én tapasztalatból állítom, hogy tényleg létrejön ott valamilyen erőtér, amit morfogenetikus mezőnek neveznek. Érdemes utánanézni, kipróbálni, mások biztos jobban leírják ezt az egészet, a lényeg, hogy az egyén életére az egész családja hatással van, nem csak az élők, hanem a felmenők is, több generációra visszanyúlva. És lehet, hogy egy mai problémát egy régmúltban történt, akár egész más formában megvalósult trauma okoz. Úgy mondják, szeretetből (vagy kényszerből?) magunkra vállalunk terheket.

A problémáról, aminek megoldását szeretné, van, hogy az összegyűltek előtt beszél a segítséget váró, de van, hogy csak a vezetőnek mondja el. Leginkább kívülről figyeli majd az eseményeket, önmagát is, mert saját maga helyett is választ a jelenlévők közt valakit. Úgy is hívják, képviselők, kiválasztja, ki testesítse meg önmagát, anyukáját, apukáját, bárkit, vagy bármit.. A körben ülők által létrehozott térben "elhelyezi" a kiválasztott szereplőket, ahogy gondolja, és aztán működni kezd az erő. Kialakulnak viszonyok, helyzetek, de sokszor azt se tudják a szereplők, kik-mik is ők, szóval nem éppen tudatos az egész, de pont így működik, a vezető figyelmeztet is, hogy ne akarjunk a saját szándékunk szerint megoldást keresni, hanem csak hagyjuk általunk az erőt működni.

De inkább írok arról, hogyan láttam néhány konkrét esetet, aztán a hónapokkal vagy évekkel későbbi saját állításomról, most hiába próbálom felidézni, nem tudok a pontos időpontra visszaemlékezni.

Az első esetben nem lehetett tudni semmit, a lány csak a vezetőnek beszélt a gondjáról, akiről amúgy, mikor megláttam, rögtön az ugrott be, olyan, mint egy indián. Azt látom, hogy mászkálnak a térben az apját, anyját, saját magát képviselők, meg pár ember, akiről nem tudni, kik is. Halálos fáradtság jön rám, mint mikor nagyon le vagyok nyugtatva és aludnom kell sokat, nem követem az eseményeket, inkább előre dőlök a térdemre és behunyom a szemem. Egyszer csak Dezső mondja: "van itt valaki" és tudom, rám gondol, megérint, hogy menjek be én is.

Kóválygok, nem értem "ki kivel van", de érzek egy erőteret tényleg. Látszólag össze-vissza történnek az események, aztán kialakul egy 3-as csoport egymás kezét fogva, mi egy másik 3-as, aztán én elengedem a másik kettő kezét és arrébb megyek (6an szerepeltünk). Erre megszólal a lányt "képviselő": "Végre senki sincs egyedül." (Pedig én egyedül állok.)

Hogy, hogy nem, leesik a vezetőnek, miről van szó. Annyit tudott a problémáról, hogy a lány apukájának volt egy előző kapcsolata az anyja előtt, aki eltűnt, nem tudni, meghalt-e, vagy mi történt, és rájött, én is magát a lányt szimbolizálom, aki meghasadva kicsit az előző kapcsolat gyermeke is. Ezt nehéz megmagyarázni, de ott érthető volt.

Az igazi anya és az eltűnt nő szerepe összemosódott, az apából is kettő volt. És mikor mondta a csaj, senki sincs egyedül, tényleg én is úgy éreztem. Aztán kérdezte a terapeuta a "pácienstől": Megölelnéd-e saját magad?- és a lány megölelt.

Pont a nehezebben leírható-érthető esettel kezdtem, de ez volt előbb. A másik, amiben szerepeltem, kicsit egyszerűbb, ott csak azt tudtam, van egy férj, saját maga, gyereke, munka, pénz, mint szereplők (Az volt  a nő problémája, szeretne dolgozni, de nem talál munkát, ironikusan később azt mondta Dezső, ha csak ez lenne, mondaná neki, vegyen újságokat, és nézze át az álláshirdetéseket)

Az kiderült a mozgásból, nem annyira a pénz miatt akar dolgozni. Egyszer csak beküldött, de nem mondta meg, hogy ki-mi vagyok.  A munkát képviselőt  öntudatlanul elvittem a család közeléből, de nekem se örültek annyira, végül kiderült, hogy én az esetleges 2. gyereket képviselem, közben nekem is leesett ez az eseményekből. A munkát kereső nő vegyes érzelmekkel gondolt arra, hogy ez is benne van a képben, és hogy ő nem akar gyereket már, de azért bizonytalan volt. Végül mondta Dezső, feküdjek le a földre, a nő megmondja ki, nem akarok soha többé gyereket, hogy lássa, mennyire őszintén van így. Elég durva dolog ilyenbe "beleszólni", de jól csinálta az "indián", nemdöntött a nő helyett, csak rávezette, mi is az igazi dilemmája.

Nem fizettem be méregdrága családállító képzésre, de volt egy olyan lehetőség, hogy a képzés egyik napjára lehet menni állításra, persze ezért is fizetni kellett.(Ha valaki tényleg meg akarja tapasztalni személyesen, fontos tanács, hogy nagyon nem mindegy, ki vezeti a "szeánszot", az önmagában kevés, hogy van papírja róla!)

A német oktató mellé ültem, és valamennyit meséltem az életemről. Azt vártam, hogy akkor majd választok képviselőket Anyukám, Apukám, magam jelképezésére, de ő cselekedett, szinte véletlenszerűen kiválasztott egy férfit és egy nőt. Még előtte mondta, hogy a mániás depresszió arra utal, hogy gyilkosság, vagy gyilkos szándék van/volt a családban, és hogy akkor most megismételjük az előző nap már bemutatott feloldást. Lefektette őket a földre, és meg kellett fogniuk egymás kezét. A nő lassan rázkódni kezdett, pedig erre aztán nem volt felszólítva! Engem odaküldött, hogy térdeljek le, és tegyem a kezeimet a mellkasukra, és érezzem, ahogy kiegyenlítődnek az energiák, hát, valamit tényleg éreztem. Később a szünetben megszólítottam a szereplő férfit, aki ennyit mondott:" Megfojtottam." Aztán még hozzátette, nem biztos, csak ilyen érzése volt. A nővel nem beszéltem. Valami távoli múltban lévő gyűlöletet feltételeztem a családomban.

...

Fekete doktorral megismerkedésünk különös körülmények között történt. Rendőrök és mentősök kísértek be az amúgy már többször és nem éppen önkéntesen felkeresett helyre, amit a köznyelv Sárga Ház-ként emleget. Az adott pillanatban csak valahogy rémlett, hol is vagyok, de igazából nem voltam képben. A fehér ruhás, szemüveges -később ki fog derülni, hogy szimpatikus- fiatalemberrel való első beszélgetésre nem igazán emlékszem, azt tudom, hogy nagyon nem akartam injekciót kapni. Végül az ápolók győztek meg, azt mondták cselesen, hogy csak vizes injekciót fognak adni, és tényleg, biztos volt benne víz (is).

Az első éjszaka még nagyjából tudatomnál voltam, ott volt kikötözve egy fiatal lány, egy "kreolbőrű" idősebb nő siránkozott a kórteremben, hogy szegény lánya. Próbáltam volna segíteni, de a bőrkötés meg van erősítve valami gombszerűséggel, amit csak az illetékesek tudnak lepattintani. Akkor még az idősebb nő iránt is rokonszenvet éreztem, és ő meg valahogy (pszichotikus)bűvkörömbe került, próbáltam mágikus cselekvéssorozattal segíteni a lekötözött lányon, bár az amúgy értelmetlen mozdulatok nem változtattak a helyzeten, még ha a hölgy szorgalmasan ismételte is utánam a rítusokat. (El lehet képzelni pl. azt, hogy előrehajtott fejjel jól összekócoltam a hajamat, meg hasonlók, ha lett volna külső szemlélő, azért nem lepődik meg, mert a zártvilágban ilyesmik nem szokatlanok.)

Később amúgy ez az idősebb nő szinte az ellenségemmé vált, nővérem utólag mesélte, hogy csak kelletlenül kínáltam meg az egy kedves látogatótól kapott sütivel, hogy értékelje gesztusomat, fennhangon hozzátéve: "Úgy vegyél belőle, hogy ez az én testem és vérem..."

Azt fel tudom idézni, hogy a viziteknél mindig mondtam Fekete doktornak, hogy beszélgessünk, és ő mindig lelkiismeretesen fel is keresett, de hogy miről diskuráltunk az első hetekben, az kitörlődött. (Bár utólag mondta az orvos, hogy túl sok értelme nem volt mondandómnak.)

Meg "leveleket" írtam Neki, akkor nagyon fontosnak tűnő gondolatokat közölve, épp utolsó meetingünk alkalmával mondta, hogy megvannak ezek a vizitek alkalmából átadott üzenetek, legközelebb majd visszaolvasom őket, bár sejtem, hogy kitisztult tudattal felemás érzés fog majd el.

Arra emlékszem, amikor egyszer már javulófélben beszélgettem vele, bár ez túlzás, mert annyi volt a téma, hogy ő ellenzi a kávéfogyasztást, én meg ugyanezt sokfelől megközelítve leragadtam a kérdésnél.

Meg nagyon szellemesnek éreztem megfogalmazásomat, aminek hangot is adtam: "Az Ön neve Fekete, mégis fehér ruhában van..."

A recept nálam arra, hogy végre -7 év után- felfogjam, hogy nem tehetek mást, minthogy beveszem szépen a "bogyóimat", egy majdnem végzetes utolsópszichotikus állapot és egy nagyon jó szakember volt, aki nemcsak a hatóanyagok meg milligrammok világában van otthon, hanem a betegszemélyére is figyel.

Fekete doktor nagyon racionális, nem tudom semmiféle spirituális témával kizökkenteni ebből, bár elmesélte, hogy a legboldogabb ember, akit életébenlátott, az a zárt osztályon egy magát messiásnak képzelő pszichotikus betegvolt.

A találkozásunkat -és 2011-es zártosztályos időtöltésemet megelőző hónapokban füveztem életemben utoljára, az akkori barátommal. A családom, mint már mondtam, tehetetlenül figyelte, hogy baj van/lesz, és nem nyugtatta meg őket, hogy bejelentkeztem egy kineziológushoz. A találkozás időpontjára már eluralkodott rajtam a mánia, annak is különös jelentőséget tulajdonítottam, hogy pont a Kálvária nevű utcába kell mennem. A gyógyító szemében ijedtséget láttam, nem vállalt el, javasolt egy pszichológust, és azt mondta, ha legalább ötször elmegyek hozzá, utána visszatérhetünk az ő terápiájára. Azért tervemet arról, hogy adok neki egy, a Gazdálkodj okosan nevű játékból való játékpénzt (10000-rest),megvalósítottam, ezt azért tettem, hogy vállalja el nővéremet is, úgy gondoltam, neki is szüksége lenne segítségre. Kissé riadtan nézett rám, mikor átnyújtottam a "pénzt"...

Elvileg hazafelé indultam. A meglátott hajléktalant korábbról ismertem, a szüleim lakhelyéhez közeli boltnál szokott koldulni. Egyszer még egy fájdalomcsillapítót is adtam egy társának, bár lehet, nem is a foga fájt, hanem csak drogos volt. Ez a hajléktalan most arról mesélt, a lányát keresi, és leragadtam a társaságában. Később hozzánk csapódott egy másik, hasonló sorsú férfi. A paneltömbök árnyékában beszélgetve egyszer csak megjelent egy fiatal lány, és ismeretlen okból azt hittem, ő a keresett lánya, csak ezt egyikük sem sejti. Nem kimondva, de erre próbáltam őket rávezetni. A lányban önmagamat is láttam, mintegy tükörre nézve.

Aztán nem gyanítva bármi rossz szándékot a férfiakról, elindultam velük az egyik lépcsőházba, felgyalogoltunk a legfelső emeletig, és tovább. Ott hevert egy matrac, a régebbről ismert hajléktalan leheveredett rá, és ekkor villant belém, hogy mi is lehet a szándékuk velem. Elindultam ki, a tető folyosóján a másik lépcsőház felé, a másikuk pedig követett, fenyegető zúgást hallottam a menekülő útvonal felől, de ez valószínűleg nem volt valóságos. Végső ijedtségemben megfogtam a két korlátot, és hangosan azt kiáltottam: Leugrom! És inkább tényleg le is ugrottam volna. Nekiiramodtam és elszaladtam a hajléktalanok mellett, akik nem is próbáltak feltartóztatni, lerohantam a lépcsőkön, az aktívabb hajléktalan liften jött utánam, de mikor a lépcsőház külső ajtajánál meglátott, kinyitotta nekem az ajtót.

Megmenekültem. De mégsem rohantam, vagyis bicikliztem haza, sőt még a szabad levegőn a társaságukban maradtam, bementem egy boltba cigit venni. Aztán azt láttam kijövet, hogy egy ijesztő alakokból álló társaság fenyegetően elindul felém. Átszaladtam az úttesten, megkérdeztem megállítva egy ismeretlen autó ismeretlen sofőrjét, hogy beszállhatok-e, a válasz nem volt. Akkor már jöttek a rendőrök, azt szintén nem tudom, hívták-e őket, vagy csak ott termettek, de én félelmemben levetettem magam a földre, meg elővettem az irataimat. Ragaszkodtam hozzá, hogy rendőrNŐ üljön mellém, az úti cél természetesen a Sárga Ház volt, és akkor épp Fekete doktor volt ügyeletben. Nagyon kértem, ne adjon haloperidolt, hogy végül milyen injekciót szúrtak a fenekembe, talán mindegy is, de pár hét így megint kiesett. 
Azt azért mindenkinek jó szívvel tanácsolnám, ha a zárt osztályra kerülne, ne burítson ki szakrálisan két kancsó teát, mert azért (is) lekötözés jár. És utána ne nagyon beszélj, mert kiszárad a szád, és ha kéred, hogy hozzanak vizet, nem biztos, hogy kapsz, persze ahány Sárga Ház, annyi szokás. Az igazságügyi orvosszakértővel történő beszélgetés jó élmény volt, bár ez csak formaság, nem szokták kétségbe vonni a kezelés létjogosultságát. De még fel is jegyezte, annyira találónak tartotta, amit Lovasitól idéztem neki, hogy "A mélység fölött nem illik lebegni".

És életem legfinomabb málnaturmixát a zárt osztályon ittam, nővérkém hozta nekem.

Aztán lassan tisztult az elmém, először csak Anyukámmal engedtek ki sétálni kicsit, de olyankor ez is nagy öröm, aztán mehettem a kellemes, nyílt osztályra. Mikor épp ezeket a sorokat írom, 9 évvel későbbi ősz van, de a sárga falevelek arra emlékeztetnek, hogy a parkban Anyukámmal sétálva mindkettőnknek megtetszett egy levél a földön, és kértem, vigye haza, és őrizzük meg. Nem nagyon lelkesedett az ötletért, talán mert azért mégsem a legjobb emlék még egy különleges falevél sem, ha a bolondokházából való. De azt mondta, ha megvár minket másnapig ott, akkor hazaviszi, -és megvárt. Ma ez a papírra ragasztott emlék az örökségem része, több, mint 7év telt el Anyukám halála óta.

Visszatérve a 2011-es kórházi időtöltésemre, már a kellemes, nyílt osztályon álltunk sorban ebédért, amikor jött a fiatal, jóképű pszichológus, egy beteget kísérve. Nem lenne a magánpszichológusom? -kérdeztem, ő kissé zavarba jött, pedig én tényleg csak arra gondoltam, biztos megértő hallgatóság lenne. Fekete doktorral szemben még többet megengedtem magamnak, amikor egyszer később gyógyszeríratás miatt voltam az irodájában. Összekeverte, milyen nap is van épp, én meg viccesen arra utaltam, hogy akkor talán neki is van valami pszichés problémája, mert ugye ez az egyik pszichiáteri alapkérdés, hogy a beteg tudja-e, milyen napot írunk. Nem tűnt úgy, hogy megsértődött volna, amúgy is ő volt az első orvos, aki nem tartott selejtes emberfélének.

A nyílt osztály tényleg kellemes, azt akár ajánlanám is bárkinek... Bár a "terápiák" nem túl komolyak, lehet például kifestőt színezni, gyöngyöt fűzni, gipszképeket gyártani és hasonlókat, de sokszor jó a társaság. Ma már máshol van a győri pszichiátria, de anno jókat lehetett sétálni az Zrínyi utcai épületek között, egyik üdülésem alkalmával szokás volt, hogy estefelé 6an-7en jóhangulatú sétákat tettünk, padon üldögéltünk, és persze beszélgettünk.

...
2018 tavaszán, a Költészet Napján, a lakhelyemen sok helyre kitettek verseket, a kedvenc padomra is, ahol babasétáltatás közben üldögélni szoktam. Ez a vers persze csak hozzám szólt, már nem emlékszem sem a költőre, sem a címére, de könnyekig meghatódva olvastam, annyi emlékem van róla, hogy a megtérésről szólt.

Ez volt az utolsó mániás élményeim egyike, de hogy a jövőben lesz még, arra van esély. Egy kis felpörgést amúgy szívesen fogadnék. Hétköznapjaim most már hétköznapi csodákkal telnek, szerethetem a kislányomat, figyelhetem fejlődését. Azért a depresszió, enyhébb formájában, meg- meglátogat, pedig Mikkamakka a társam. Hát itt tart a történetem.

"Like a bird on wire, like a drunken choir in a midnight quiet, I have tried in my way to be free" Leonard Cohen

Részlet Bodó Zsófia Zsó fiának identitásválsága című könyvéből