gndk: Csipetnyi szó 1.

Régi olvasónk, művésznevén már jól ismert gndk megosztja velünk alkotásait. Az interneten már komoly ismertségre tett szert a debreceni alkotó. Az egyedi stílus, s a lüktető érzelmek jellemzik verseit. Bár a versekre jellemző a negatív hangvétel, ne feledjük a versek többnyire azért születnek, mert lelkünk valahonnan valahová el akar érni. A Bipoláris világ két részletben mutatja be 10-10 versét a költőnek. A következő részt hamarosan ugyancsak a Kultúrgyógyszer rovatban lehet majd olvasni. Viszont a két publikálás közé egy pozitív feltöltő, vidámabb hangvételű alkotás is be fog kerülni, hogy az oldalon véletlenül se harapózzanak el a negatív érzelmek. Íme az első tíz alkotás gndk-tól.

A NAGY KÉRDÉS 



A kín vezet talán
végig utamon? 
Vagy állomás csupán, 
és egyszer elhagyom? 

Megnyugszik majd létem? 
Elernyed a lelkem? 
Közben múzsám féltem. 
Ezer rejtett jelben
szól hozzám, ez igaz. 
Ép ésszel nem fejtem
meg rébuszát, mi az. 

Ha nincsenek rögök
a lábaim alatt, 
s nincs iga, mit nyögök
gátak nélkül halad
létem fonalán
a gombolyag szalag. 
És nap nap után
mind messzebbre ér. 
az úton meg ne állj, 
mert az ősgyökér körbefon, 
s ezer múlton jár, 
táncol majd a fehér plafon. 


A SÖTÉTSÉG SZELLEME ELRAGAD 

A sötétség szelleme elragad, 
csorbul már a fény. 
Az életem, a mindenem tornyosul felém. 

Hiába nézek a csúcsokon, 
csak köd birtokol. 
A lét nekem 
csak nyűg, melyen
minden áthatol. 

Vad erők tépik lelkemet, 
hiába védem én. 
Mondd mit tegyek? 
A fellegek sodorják felém
a jövő útjait. 
Bár el tudnám viselni én, 
amit küld, azt, amit! 


A VÉG SZELE 

Azt hiszem, leéltem
már a napjaim, 
és csak várom tétlen, 
jön egy árny, amin
elszállok a nagy egész
végtelen porán. 
Testem, lelkem elenyész, 
és lágy haláltusán
eljutok a célba. 
Megakad a szán, 
elszakad a cérna. 

Azt hiszem, leéltem
már a napjaim. 
Béklyó húzza léptem, 
s minden perc csak kín, 
gyötrelem, amely
már rám fonta magát. 
Nincs számomra hely. 
Nem kell e világ! 


A VÉGTELENBE OLVADÁS 

Az élet heve elkapott, 
és én le nem tagadhatom, 
ilyenkor néha vágtatok
egy felvértezett árnylovon. 

Átgázolva a mocsáron, 
csúszva a meredek falon, 
merre járok, zúgó lábnyom
marad utánam utamon. 

De éles lett a kép előttem, 
csak a szekrényt bámulom, 
s most ülök szürkén, letörten, 
és világom elhagyom. 

Visszatérek én a létbe; 
- egy döglött ló, semmi más -,
napjai törnek kerékbe; 
végtelenbe olvadás. 


A VÉGTELENBEN 

Felnézel a holdra, 
annak sincsen társa. 
Egy hosszú imát fonsz
isteni kalácsba. 

Rád mosolyog arca, 
lelked mégsem nyugodt. 
A tűző Nap harca
ezer sebet hagyott. 

A vibráló pontok
szórnak föléd szénát. 
Én a kozmosz vagyok, 
és a kozmosz én már. 
ALKOHOL 

Ez tart már életben, 
ez ad nekem erőt; 
egy kis ócska kertben
hatalmas legelőt nevelget a lelkem, 
és a végtelen kerten
átvágtató vadló
lépteitől rebben
az istenszült padló. 
Dübög, dübög, dübög, 
egyre hangosabban. 
Felőröl a dühöd, 
s a liszt csorog halkan. 

Kártyavár a teste, 
s jön egy vad vihar. 
Az óvhelyt keresve
érzed, testedbe mar. 
Nincs menekülés, 
elért már a vég. 
Felvillan a kés. 
Elborul az ég. 

(A bipoláris betegek lehetőség szerint ne fogyasszanak alkoholt, maximum orvosi egyeztetés után kis mennyiséget. megjegyzés: felelős szerkesztő) 

ANYÁMHOZ /2 

Tudom, már lassan léted alkonyát léped, 
az én utam most indul még a hegyre fel. 
Nem hagyod magára nyomorult véred! 
Nem hagyom! Közbeszólok, s a vég felel. 


Lesz pénzed talán még elhamvasztani, 
vagy egy gödörben végzem fakereszttel. 
Nem értem, az élet miért az, ami. 
Vénember lettem, s te nem öregszel. 

Nem várom meg, míg egy ködös hajnalon
elmégy, és árvultan magam maradok. 
Beolvadok az ősegységbe, s hagyom, 
hogy járja táncát nyakamon a hurok. 

Végem után nyugodtan élhetsz tovább, 
bár marad még koloncod, én jól tudom, 
húzhatod nap mint nap a rabigát, 
rájössz, megkönnyebbülés, nem fájdalom. 

Megérdemelsz te is pár nyugodt évet
az életnek végtelen, szőtt fonalán. 
Ígérem neked, hogy csendben kísértek
és nem zaklatlak többé már azután. 


ANNYIT MÉG KIVÁROK 

Ha már kín az élet, 
mondd mégis mit terem? 
Küzdő szenvedések
tombolnak lelkemen. 

Már hasít is a kés, 
át a ponyvatesten, 
és a megnyíló rés
nyújt egy új világot. 
Semmit tapint a kéz, 
és a szem nem látott, 
csak árnyalakot. 

Annyit még kivárok, 
hogy mit mutatott. 


AZ ÉJ FÉNYE 

Vörös a horizont, 
enged le már
a Nap, az árny viszont
létsíkra száll. 

Elszürkül minden. 
A lágy homály
ezernyi kincsben
száll, rezonál. 
Betódult már 
az éj dohszaga. 
Minden sivár, 
ám dúl a csata. 
A sötét mélyén
feléledt világ
fantáziád révén
fénylőn hat ki rád. 

Nincsenek vad zajok, 
rád zúduló képek, 
tegnapok, holnapok, 
órák, percek, évek. 
Most megállt az idő, 
és megszűnt a világ. 
Dús hajad őszülő, 
arcodon szarkaláb. 
Csak sejted az utat, 
de mégis lépsz. 

Lelked száz csellel kutat, 
nem heverész’. 


AZ ÍRÁS CSAPDÁJA 

Eddig menedéket adtál, 
megóvtál a világtól, 
de most a hússal rakott tál
már csak csömört varázsol. 

Annyit húztál már a húron, 
csoda, hogy el nem szakadt. 
Fejem a párnába fúrom, 
és püfölöm a falat. 

És újra hívlak segítségül, 
újra, újra s újra még, 
de lelkemen sötétség ül, 
s félelem, mely enni kér. 

Enni kér a félelem, 
s én éltetem, mert él velem. 
E viharzó tengeren
meg nem nyugszik lelkem sosem. 

Támogasd az oldalt: https://www.patreon.com/bipolarisvilag



Tetszik a hír? Osszd meg ismerőseiddel!






Tetszik az oldal?




Feltöltő: Korcz Attila
Feltölés időpontja: 2012.06.01. 16 óra 49 perc
Forrás: Bipoláris világ
Kép forrás:

1. kép: freeimages.com (sxc.hu)

2. kép: freeimages.com (sxc.hu)





Partner linkek:

Több, mint HACCP: tobbminthaccp.hu

Ne kertelj, kertész vállalkozás:nekertelj.hu





Kategóriák