Milyen érzés? Csak kapaszkodsz a kezekbe, amik kötöznek le az ágyhoz, először bőrszíjjal, későbbi, tisztább emlékeimben -másik kórházban- csak gézzel... Az enged kicsit a rántásoknak, kíméletesebb talán... És a kezek fontosak, ők vezetnek vissza a nagy fehérségből a kórházi realitásba. 

Jó reggelt, köszöntenek a fehér köpenyesek, és egyszer csak érted a szavakat, na nem a szellemhangokat, amikkel addig küzdöttél, hanem a reggeli vizit szokásos üdvözlését. 
Haldoklókkal egy szobában. Féltem tőlük. Bal oldalt egy idős néni, jobbra egy fiatal lány, emlékszem egyszer odanéztem, és a teljes bénaságot leküzdve, megmozdította bal lábfejét. Aztán kis mosoly az arcán, sorsközösség jele. 
A lány a testi bénultsággal küzdött, ugyanannak a betegségnek másik esete. Ő szerencsére nem haldokolt, helyette velem együtt gyógyult lassan. 
Én hiába kaptam a sok nyugtató injekciót, és hiába tudtam a vége felé már csak olyan lassan mozogni, mint a betegek az ?Ébredések?-ben, mégis hajtott valami belülről, keresve a visszavezető kezeket, beszélve mindenkinek a transzcendensről. Erre volt a végső megoldás a bőrszíj. 
De tényleg halnak meg melletted. Megzavarodott idős nénik, és mégis vidám a hangulat egyszer, amikor énekelgetve pelenkázták őket az ápolók, egymást kiegészítve a dalbéli sorokkal. 

De ez megint egy későbbi, győri kórházi emlék már.

Tehát az első lekötözésre visszatérve, akkor nem sok kellett ahhoz, hogy én is a megváltónak képzeljem magamat, aki megfeszül a világért. Csak én a saját családomat próbáltam megmenteni. Mert mindig meg kell valakinek halnia, és azt hittem, nekem kell eldöntenem, ki legyen az. Az egész csak mint álom... Persze rémálom a javából. A nagymamámat akartam megóvni, de én se akartam helyette halni.

Minden a kettes számrendszerben történt, ahol csak egyesek és nullások léteznek. De ki kapja a nullát? És melyik az élet és melyik a halál? Az igenre nemet, a nemre igent kell mondani. De kinek és ki hallja meg? Azt hittem, Müller Péter hangját hallom, ő faggat, de én nem akartam elárulni Őt sem, őt, aki akkor olyan sokat jelentett nekem. És állandóan a párba állítások, döntsek csak nyugodtan, ki haljon meg, a nővérem, vagy a barátnőnk, újra a nővérem vagy a nagymamám, a bátyám, vagy Ő. És én kitartottam az utolsó pillanatig. Mikor már lélegzetet sem mertem venni, mert azt is meghallják.

És ezzel párhuzamban egy földhözragadt emlék kiskoromból, nem aludhatok háton, mert akkor horkolni fogok, és akkor a velem egy szobában alvó nővérem idegesen felráz álmomból, hogy ?Ne horkolj!?. És az egészhez egy másik gyerekkori emlék is kapcsolódik, szellemidézés, ahol tényleg mozog a betűkön a korong, és valahogy a nővérem azt üzeni ez által, hogy ez is csak egy vicc. Várom a jutalmat nagyon, hogy megmentettem mindenkit, de az csak talán saját életben maradásom...

Régen nem tudtam volna válaszolni a kérdésre, mikor voltam boldog? Most már tudom, legboldogabb az első kórházba kerülésem előtti napon voltam. Én voltam a főszereplő egész nap, és a történések olyan egyértelműen igazolták ezt a téveszmét...

Mintha minden barátom nekem talált volna ki egy nagy meglepetést. És végül a meglepetés az első injekció lett, attól kezdve veszítettem el a tudatomat és hittem, szellemekkel társalgok. Féltem kinyitni a szemem, mert ha feketét látok, az a halál jele, így csak egy-egy villanásnyi valós kép maradt meg bennem, amikről már beszéltem.Jó-e a mindeneket irányítgatni? Megfeszült idegekkel, minden apró mozzanatra figyelve, kívülről jobb esetben elnézett (szakrális?) cselekedetekkel, rosszabb esetben a 104-et tárcsázzák?

Hiányzik a lelkesült, némi paranoiával fűszerezett felgyorsult világ, minden titok tudása, még ha ezek nem -avagy csak agyamban- létező titkok.

Hiányzik az elvárás nélküli önfeladott állapot, és közben kényelmesen befészkeltem magam eme világba. Vagy csak hiszem, hogy önfeladott, és közben pont az volt a vesztem, hogy nagyon is önzőn éltem meg a csodát?

Majdnem őszintén mondhatom; elfogadtam, hogy "kicsit lejjebb jöttem fel újra...  Számvetésnek nincs is értelme?Először majdnem ott maradtam a pszichózisban, bár az orvosi vélemény biztos ennek ellent mond. A későbbi esetekben nem volt élet-halálra menő küzdelem, egyszerűen kitörlődött emlékezetemből a kritikus néhány hét, utána lassú eszmélés, bár szívezsebben használnám az eszmélés szót az innen őrületnek tartott állapotra.

Más /Pál utcai fiús/ szavakkal: "álmokat adtam az életért és életet az álmokért?, csak nálam a sorrend fordított.Mi van akkor, ha megkapod a vágyott, alig remélt, ám utólag józanul kötelezően hamisnak tartandó tudást? Ha mersz hinni benne újra és újra, akkor jönnek a fenekedbe az injekciók a csak néha jóindulatú ápolóktól.

És meghátrálás-e, hogy több mint 2 éve "nem vállalom be? ezt a tortúrát, a néhány hónapos felpörgést, a lassan szinte teljes elszakadást attól a helytől, ahol a legtöbben tudatukkal tartózkodnak. És ahol nem szabad hajnalban a radiátort ütögetve fontos dolgokat kinyilvánítani. 
Szánalmas, vicces belegondolni ebbe, és sokkal inkább logikus, hogy maximum valami modern zenének mennek el az azzal a bizonyos radiátornak a tetejével nem túl nagy erővel előállított hangok, mintsem az egyetlen lehetséges és helyes cselekedetnek. Megéri-e, hogy nagyjából normális életet élhetek, és tényleg őszintén örülök sokszor annak, hogy yesssss, itt vagyok, más is lát engem, egyfelé nézve nagyjából ugyanazt látjuk.

Vagy mégis kutatni kellene a rossz mozzanatot, és remélni egy olyan létet, ahol az evilági impulzusokra evilági reakciókat adnék, míg látnám a mögöttes hajtóerőket?