Miért érdekes a story?

A bipoláris zavarom miatt szó szerint újra kellett kezdenem az életem hat éve. 2004-től két évig eltűntem a közéletből, illetve akadt néhány hónap, amíg épp felkavartam azt. Két depressziós szakaszt szenvedtem végig, s váltam láthatatlanná. Közben egy mániás időszakot buliztam át, lettem a partik ördöge és a klubok rémálma.

Sokan környezetemben akkor lemondtak rólam. Azt gondolták, hogy szegény srác ennek már vége, pedig "olyan rendes volt". A legoptimistább orvosokon kívül szinte mindenki egy elveszett életet látott csak bennem. Családom természetesen reménykedett, de a helyzet elég tragikus színezetű volt. Édesanyám és jómagam is megismertük a poklot, más-más nézőpontból. Két részletben összesen közel tíz hónapot üdültem pszichiátrián. Úgy festett, hogy tizennyolc évesen holtvágányra futott az életem. A tanulmányaimat felfüggesztették, testsúlyom 80 kg-ról közel 130 kg-ra ugrott, agyam szinte teljesen leállt, mondhatni teljesen diszfunkcionáltam ezen időszakban. Rengeteg gyógyszert szedtem, amik bár súlygyarapodást okoztak, de a túlélésem fegyverei voltak. A betegség alatt elhatalmasodott rajtam a tehetetlenség, amelynél kegyetlenebb érzés nincs.

A bipoláris zavar az agyműködés fiziológiájával és kémiájával is kapcsolatban van, s természetesen a lelki okok is számottevőek, de az alapjai genetikaiak. Édesapámtól örököltem a hajlamot, úgyhogy ez ellen semmit se tehettem. A mániás depresszió megköveteli a gyógyszeres terápiát és a rendezett életvitelt, ha az ember stabil lábakon akar maradni.

Mi motivált az egy évvel ezelőtti cikkem témáját újra boncolgatni?

Törekszem néhány bekezdésbe összesűríteni a sikereket, ugyanis ezzel már egy írásom foglalkozott, de az jóval részletesebb a következő bekezdéseknél. A "Magamról őszintén, öt év munkáról és sikereiről" című korábbi irományomban van részletesen kifejtve a következő néhány bekezdés. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy azon írásom a Napvilág Íróklub kéthetes toplistáján a 4. helyre táncolt fel cikkek kategóriában, ez több mint ezer alkotó között azt hiszem komoly eredmény. Annak még jobban örülök, hogy azon írásom sokak számára adott erőt. Ezúttal is ez a célom. Emellett persze a Bipoláris világ weblapon keresztül és privátban is sokan kérdezték, mi a titkom.

Középsulik csont nélkül...

A két év kínkeserv után visszatértem és elvégeztem villanyszerelő képzésem utolsó évét, majd szakmunkásvizsgáztam négyesre, a szóbeli vizsgán nyújtott teljesítményemért vizsgaelnöki szóbeli dicséretet kaptam. Ezután, mivel nem éreztem otthon magam a szakmámban továbbmentem és leérettségiztem. Nagyon jó iskolába (nem az iskola hírneve, hanem az oktatás minősége volt kiváló), remek közösségbe és összetartó osztályba kerültem. A szép évek gyorsan szálltak, szóbeli érettségi teljesítményemért négy tantárgyból kaptam tantárgyi dicséretet. Maga a bizonyítványom, azért nem volt a legfényesebb... Emellett bezsebelhettem egy igazgatói dicséretet könyvjutalommal.

Egy csepp médiafigyelem

Sikereim okán akkor kerültem be a helyi média figyelmébe, ha szabad ezzel a túlzással élnem. Zalaegerszeg város honlapján jelent meg rólam egy cikk, s nem sokkal később a Stúdió rádió Példakép című műsorában interjúvoltak meg. Főleg a verseim és cikkeim voltak a figyelem központjában, persze a bipoláris zavarom mellett se lehetett szó nélkül elmenni, erről is nyíltan és őszintén beszéltem, ahogy ezt teszem mai napig. Ez számomra nem tabu, főleg, hogy ma már semmibe sem hátráltat, sőt rengeteget nyertem a betegségből. Könnyebb felismerni a mennyországot, ha már jártál a pokolban...

Gondtalan Diákok Főiskolája

Édesanyám és barátaim támogatása mellett, vettem a bátorságot és belevágtam a főiskolába, kétkedve képességeimben, kissé félszegen. A főiskolában, mint Web-programozó indultam útra 86 lehetséges kollégajelölt társaságában. Ebből a keretből végül hatan végeztünk normál képzési idő alatt. Emellett egyetlen pótvizsgán sem kellett részt vennem. A tanulmányi eredményességem korrekt ösztöndíjamon meglátszott, a legjobbak között voltam, de messze nem a legjobb.

Szükségem is volt nagyon az ösztöndíjra, ugyanis önfenntartó vagyok, amióta Pestre költöztem. Az első évet az árvaságiból (édesapám négy éves koromba távozott az élők sorából) és az ösztöndíjból vészeltem át. A másodikat pedig diákhitelből és ösztöndíjból. Igaz az utolsó évben már a tanításból (magántanárként tevékenykedem) eredt némi többletbevételem, de mondjuk úgy, hogy jól meg kellett néznem mire és mikor költök.

A főiskolán remek viszonyt tudtam kialakítani a hallgatótársakkal. A móka mestere és a szószátyárság császáraként lettem deklarálva. A tanárokkal szintén jó viszonyba kerültem, külön hálával tartozok a programozás tanáromnak és konzulensemnek Kaczur Sándornak, akinek nagyban köszönhetem, hogy minőségi szakdolgozatot sikerült készítenem. Egyébként minden tanár és oktató segítőkész volt, nyugodtan mondhatom számomra maximálisan megfelelt a Gábor Dénes Főiskola.

A főiskola HÖK elnöke Nagy Eszter Közéleti Ösztöndíjra is jelölt az iskolai életben való közreműködésemért (egy évig voltam HÖOK mentor és Tanulmányi Bizottságban HÖK képviselő), amit a Tanulmányi Bizottság meg is szavazott és remélhetőleg hamarosan a Szenátus is jóváhagy. Ennyit tömören a tanulmányi sikerekről, persze nem volt azért ez ilyen egyszerű...

Az iskola, mint erőforrás

A szakközépiskola és a főiskola rengeteg erőt, önbizalmat és tudást adott nekem, amiért nem tudok elég hálás lenni, a tanuló-, hallgatótársaknak és a kiváló pedagógusoknak, tanároknak. Azt hiszem sikerült rácáfolnom arra, amit az első GDF-es levélben írtak, vagy tán csak előadáson hallottam, de nem tetszett számomra. Az a kijelentés zaklatott fel, hogy itt nagy a távolság a tanárok és a diákok között. Én nem éreztem és nem is tartanám jónak, a tanár a mesterem, én a tanítványa, mindketten emberek vagyunk, s hatással vagyunk egymásra. Miért kellene a nagy távolság? Mitől lenne jobb a hallgatónak vagy a tanárnak? Számomra a tisztelet nem egyenlő a távolsággal. Mamámmal nagyon szoros barátságban voltam, mégis maximálisan tiszteltem, elismertem és hallgattam rá.

Épp ép testben...

A megváltozott fizikumomat is rendeztem 2006 után, több mint 40 kg-ot fogytam akkori bálna állapotomból (2004-es testtömeg-indexem és alakomat nyertem vissza), ezért szó szerint szétedzettem magam. Két nyaramat végig kosaraztam, heti 4-5 alkalommal 3-6 órán át. Súlyzóztam és egyre egészségesebben táplálkoztam. Jelenleg is kemény edzésprogram szerint dolgozom, kondi és futás a záloga, hogy lelkem ketrece rendben legyen tartva. Reményeim szerint egy éven belül megközelítem egy élsportoló fizikumát. A titok a munka, a kitartás, a hit abban, hogy ugyanúgy, sőt még jobban is kinézhetek, mint anno 18 évesen. Ez az álom is teljesült, illetve, ahogy írtam most is folyamatban. Természetesen nincs mindenkinek ideje két nyáron át tartó edzésre, de már napi 20-30 perc is a kívánt testalkat eléréséhez vezethet. Ahogy a mondás tartja, arra van időd, amire akarsz időt szánni.

Új világot, a jobb világért...

2006-ban életre hívtam a Bipoláris világot (akkor még Mániás depresszió aktív oldala néven élt), amely ma már nyugodtan írhatom a bipoláris betegek és hozzátartozók egyik mentsvára. Rengeteg erőre, számtalan... barátságra és kapcsolatra tettem szert az oldal által. A weblapot saját gyerekemnek tekintem, s folyamatosan fejlesztem, a látogatók örömére.

Egyszerűen egyenletes egyensúlyban a lélek...

Lelkileg is rendbe jöttem. Elkezdtem foglalkozni a pszichológiával, a Bipoláris világ miatt egyébként is kötelező volt. 2007-ban felbukkanó agorafóbiám, egy kiváló terapeuta segítségével teljes mértékben megszűnt, s a terápia rengeteg dologra megtanított. Megismertem önmagam, hogy miért vagyok feszült (maximalizmus) és egyéb életviteli, attitűdbeli problémámra derült fény. Ha úgy állok majd anyagilag, szeretnék saját terapeutát, akivel legalább kéthetente fogok beszélgetni. Az egyik legnagyobb luxuscikk a saját terapeuta és a legegészségesebb. A tengerentúlon már a milliomosok versenyeznek, kinek van híresebb dokija, hazánkban pedig már a pszichológus szótól is megremegnek az emberek...

Ez már a XXI. század, az ember élményfeldolgozó képessége nem fejlődött úgy, mint a technika, ezért szükség van a lélek és az agy rendben tartására, gondozására. Sajnos a hazai közélet ezt még nem fogta fel, a tabuk országában élünk, de csak az egyénen múlik, hogy vállalja-e magát. Ahogy ma már kis túlzással környezetembe szállóigévé vált mondásom tartja: "Pszichésen mindenki beteg, de engem legalább kezelnek."

Nagyon megszerettem a pszichológia tudományt és a hazai nagy bölcsek, mint például Popper Péter, Müller Péter, Pál Ferenc vagy épp a társadalom megosztó Csernus Imre rengeteget segítettek. Előadásaikat hallgattam és könyveiket kezdtem szép sorban olvasni. Ezek is remek önismeretei alapokkal bírtak, emellett megismertem a világot, érzéseim és cselekedeteim mikéntjét.

Megismerkedtem a pozitív pszichológiával is, amely ma az alapja a szemléletmódomnak. Legalább akkora alapkövei lelki stabilitásomnak a pszichológiai ismeretek, mint a napi három szem tabletta.

A legérdekesebb az ember

Önbizalmamat is megleltem, rádöbbentem, hogy sem szellemileg, sem külsőre nem vagyok hátrányban kortársaimmal, sőt Isten ezen területeken felettébb kegyes volt velem. Rengeteget beszélgettem az emberekkel, szinte hobbimmá vált. Kíváncsi vagyok, kiben mi lakozik. Gyakran teljesen idegenekhez is odamegyek és megpróbálok velük társalogni, néha örömmel fogadnak, néha nem értik... Az ember a legérdekesebb dolog a világon, mivel mindenki magában hordoz egy másik világot. A sok társalgás következtében a kommunikációs készségem az átlagosnál jóval kifinomultabb lett.

Az egésznek az a titka, hogy beszélgessen az ember a 20 éves csajtól 80 éves bácsiig kötetlenül. Meglepő, hogy a búskomor, morcos emberek is milyen könnyen nyílnak meg, ha nem valamilyen célból kezdesz velük beszélgetni, hanem a beszélgetésért, s az ismerkedés varázsáért. Ahogy Isaac Newton mondta: "Az emberek túl sok falat építenek, és túl kevés hidat." Hát én elkezdtem hídépítő lenni.

Család, munka és szerelem, ezeket én szeretem...

Barátaimmal lakok Pest belvárosában, soha rosszabb lakótársakat... Drága édesanyámat, havonta látogatom meg szülővárosomban, s beszereztem neki egy kedves ismerősöm által egy kis cicát, aki egy kicsit leköti... Unokatestvéreimmel és nagynénéimmel is tartom a kapcsolatot, amennyire időnk engedi.

Záróvizsgám után két hét alatt találtam munkát, bár nem, mint web-programozó, hanem, mint számítástechnikai eladó, de sok szabadnapom van, amikor tudok netes projektmunkákban részt venni, valamint tanulni és tanítani. Emellett évekkel ezelőtt is szívesen dolgoztam eladóként.

Szerelmi életem mostanság úgymond tünetmentes. Néha akad olyan lány, aki megmozgat, de még keresem azt, aki mellett szívesen feküdnék és ébrednénk nap, mint nap. Nem hajt a tatár, szerencsére férfiként a társadalom is türelmes, én pedig csak olyan lánnyal vágnék bele tartós kapcsolatba, aki szó szerint elvarázsol. Nincs helye a megalkuvásnak és az igények lecsökkentésének. Vagyok olyan kiegyensúlyozott és türelmes, hogy megvárjam azt, aki az igazi lehet. Lehet, mert az se egyből dől el. Addig is jól érzem magam a bőrömben és emiatt hasonló társra is vágyom. Élvezem az életet minden fényével és minden borújával, s hasonló szemléletű lányt keresek. Magamat ismerve, záros határidőn belül ezen a területen is álmaim beteljesednek, addig maradnak a pesti éjszaka "mókái"...

Az álmok a boldog élet alapkövei

Az életben továbbra is egy célom van, az álmaim beteljesítése. Szokták mondani, hogy persze még fiatal vagy... Ezt többnyire meg sem hallom, mert tudom, ezt azok mondják, akik nem mertek belevágni az álmaikba. A siker legfőbb titka az, hogy nekivágjunk álmunk néha végtelen hosszúságúnak látszó útjának. Azt nem ragozom, hogy nem kell fejjel ugrani a falnak és elő kell készíteni a folyamatokat, de bármely álma az embernek csak úgy valósulhat meg, ha nekikezd és maximálisan elszánja magát. Álmok, amik a fejembe járnak...

Most épp folynak az előkészületei a "joelni.hu" weblapnak, ez egy komoly projekt lesz, melynek ötletadója és domain tulajdonosa vagyok, szeretnék ebből egy iszonyat jó oldalt csinálni. Természetesen ezen a projekten több ember fog dolgozni, s így nagyobb az esélye a sikernek. Csak az előkészítés egy évekig tartó folyamat, így itt még messze vannak a látható sikerek.
Legkésőbb októberben pedig a Füvészkert utca nevű zenekar első próbáin szeretnék részt venni... Nagyon remélem, hogy egy életképes zenekar leszünk és tisztes munkával sokra visszük majd. Tanulok angolul és tervezek újraérettségizni, hogy a BME műszaki szakoktató szakára felvegyenek. Ez utóbbi még mérlegelés alatt. A főiskola mellett is tanítottam, főleg programozást, de jelenleg is önálló tevékenységes adószámmal bírok, mint magántanár. Szeretnék még legalább egy-két könyvet írni és persze néhány verseskötetet, de ezek még ráérnek.

Az, hogy ezek is menni fognak, mint a karikacsapás, nem hinném. Eddig se úgy ment, hanem vérrel és verejtékkel. Nem arra kell koncentrálni, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hanem egyszerűen nem szabad a bukás lehetőségébe beleképzelni magunkat érzelmileg. Racionálisan persze fel kell fogni, hogy előfordulhat, hogy valami nem, vagy nem úgy sikerül, ahogy el lett tervezve, de nem szabad magunkat beleélni. Az valósul meg, amit legtisztábban el tudsz képzelni.

Egy olimpikon is, amikor már könnyezik és remeg, mert annyi energiát fektet bele a küzdelmébe, akkor a szeme előtt az van, hogy ott áll a dobogón és a tiszteletére játsszák a nemzeti himnuszt. Hidd el a sikered és éld meg. Legjobb barátommal már akkor terveztük az iskolabúcsúztató bulit, amikor még tragikusan álltunk a szakdolgozattal és a tanagyagot se tudtuk. Végül ő behúzta az Msc-t és én is sikeresen záróvizsgáztam. Az agyunkban megfordult a bukás veszélye, a szívünkben viszont nem.

A siker és a boldogság néhány titka

A siker egyik nagy titka, hogy keresd meg a legjobb utat, s ne nézz hátra, oldalra, ha tudod, hogy az a jó út járd végig, szüntelen kitartással. Nem az számít hol vagy, hanem, hogy merre tartasz és mekkora lendülettel. Az erő minden emberben ott van. Hihetetlen fizikai és szellemi energiával bír egy-egy ember, ami a mai napig elkápráztat. A legszebb, hogy fejlődőképes és nem ismeri a lehetetlent. Ahogy Thomas Alva Edison mondta az izzó feltalálása után, mikor megkérdezték, hogy hogy-hogy nem adta fel, amikor közel tízezer kísérletet bukott el. Edison könnyen válaszolt: "Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható." Bizony a bukás nem a kudarccal egyenlő, hanem a feladással.

Végül, hogy egyik bölcs mesterem szavai is feltűnjenek, Müller Péter mondta a következőt: "Sorsod drámájának nem csak szereplője, de szerzője is vagy. Magad írtad, és most is írod és játszod, szüntelenül." Ez így van, kívánom, hogy írj minél jobb darabot, hidd el, hogy az megrendezhető és játszd el. Játssz, de ne el az alkalmakat. Az a hiba, ha nem kísérled meg a darab eljátszását, vagy ha saját művedben mellékszereplő leszel.

Bízz magadban rendületlenül, ne halld meg azt, aki azt mondja nem vagy rá képes. El tudod dönteni, hogy mire vagy képes. Csernus Imre szokta mondani, az ember egyik kezében ott a mennyország, a másikban a pokol kulcsa, s mindenki maga dönti el, hogy melyiket használja. Ha már végig szaladtam a nagy bölcsességeken, Pál Ferenc mondata kihagyhatatlan: "Az élet élvezete nem az élvezeteken múlik, hanem a személyiségen, azon, hogy tudom-e élvezni az életet vagy nem. Ha tudom nagyon kevés is elég, ha nem a sok is kevés."

Drága nagynéném pedig egy telefonbeszélgetésben kérdezte meg azt a kérdést, amire épp csak ő tudta a választ. Persze egy egyetemi tanártól mit várhatok... Azt kérdezte: "Tudod miért vagy olyan sikeres és mért oldasz meg mindent?" Hirtelen mondtam mindenfélét, de nem jutott eszembe a megoldás. Segített és mondta, hogy ott van a szívemben. Nem tudtam. Elkezdtem edzeni és bevillant. A hit, ami a szívemben van.