A felelősség ugyanis az orvosé, nem a betegé, és nem is annak családjáé. Hiszen az orvosnak kell gondoskodnia arról, hogy a beteg a lehető legjobb ellátásban részesüljön.

Ez az elmélet. A valóság azonban az, hogy nagy általánosságban véve az orvos nem törődik annyit, jobban mondva nem tud annyit törődni a beteggel, mint a hozzátartozók. Az orvosnak ugyanabban az időben számos másik beteget is felelősen el kell látnia, míg a családnak van ideje csakis azzal az egy beteggel törődni.

Számtalanszor előfordul, hogy a beteget - a hozzátartozóját - jól ismerő rokon segítségére van az orvosnak. Mivel több időt tud rászánni, a beteg állapotának minden olyan változásáról be tud számolni, amelyet az orvos, érthető okokból nem vesz, nem vehet észre.

Az is igaz azonban, hogy a túlzottan gondoskodó hozzátartozó sokszor épp az ellenkező hatást éri el, ugyanis annyira irritáló tud lenni, hogy emiatt az orvos a végén magát a beteget is kerüli, és csak akkor néz rá, ha az feltétlenül szükséges.

A leghatékonyabbak a kezelés és a beteg felépülése szempontjából azok a hozzátartozók, akik őszintén értékelik az igen gyakran túlterhelt egészségügyi dolgozók erőfeszítéseit, és akik azt keresik, hogyan tudnának a legjobban együttműködni rokonuk érdekében.

Ugyanakkor - mint aggódó hozzátartozó - épp a rokon lehet az, aki jobban ismeri mindenki másnál a beteget, és ha valami olyasmit vesz észre, ami úgy tűnik, beavatkozást igényel, szól az orvosnak. Lehet, hogy ilyenkor az orvos nem köszöni meg ezt a figyelmet, de talán nem lenne baj, ha megtenné.