Wéber Anikó könyve mindenképpen hiánypótló mű, mert végre őszinte képet mutat arról, hogy mi zajlik az iskola falai között. Régóta szükség van egy olyan szövegre, amely nem külföldi, és egy nagyon is mai, nagyon is mindennapos történetet mesél el, sajátosan magyar közegben. Teszi mindezt szikár és már-már plasztikus nyelvezettel, amely jól megidézi a mai kamaszok beszédmódját.

A bullying vagy ahogy a magyar szakirodalomban egyre gyakrabban nevezik, a basáskodás jelensége visszatérő eleme a kortárs ifjúsági irodalomnak éppúgy, mint a filmeknek. Majdnem mindenkinek van élénk emléke arról, milyen volt általános és középiskolásként az osztály szűk és sokszor igen gyorsan ítélkező közegében lavírozni, küzdeni a népszerűségért, az elismerésért, a barátokért, vagy csak remélni, hogy sikerül túlélni a napot. És fájdalmasan sokaknak van közvetlen tapasztalata arról, milyen az, ha ennek a közegnek a perifériájára kerül az ember.

Ami pedig ezt követi, az egy gyerek számára maga a pokol: jó esetben csak néhány nagyon bántó megjegyzés, amit nem ritkán gúnynevek követnek, rosszabb esetben kiközösítés, amely végül verbális és fizikális agresszióban csúcsosodhat ki. A bántó fél, a basa szinte feljogosítva érzi magát, hogy áldozatát, a basázottat bántsa. Ám ami a történetekből sokszor kimarad, az az, hogy ennek az egyenlőtlen helyzetnek a fenntartásához a szemlélődők is hozzájárulnak, mivel passzivitásuk, be-nem-avatkozásuk legitimálja ezt a fajta viselkedést, és azt, hogy a hatalmi viszonyokat erővel és agresszióval lehet konzerválni. Így azokat, akik "deviáns? viselkedésükkel vagy kinézetükkel eltérnek a többségi normától, kvázi megbünteti. Az osztály vesztese azáltal, hogy tudatosan kerüli ezt a leegyszerűsítő dinamikát, teljesebb képet tud festeni a mai iskolákban uralkodó viszonyokról.

A történet középpontjában két diák konfliktusa áll, akiknek kilétét egészen az utolsó fejezetig homály fedi. Kettejük közül a gyengébb, az "osztály vesztese? nemcsak azt kénytelen elviselni, hogy megverik, ami önmagában is megalázó élmény, hanem azt is, hogy legkiszolgáltatottabb pillanatában, háttérben a táblára felírva a címbeli mondattal le is fotózzák, és a kép a közösségi médián keresztül minden osztálytársához eljut.

Ebből az alaphelyzetből indul ki a regény, ám egy meglepő fordulattal nem a basára és a basázottra fókuszál, hanem az iskolai drámának minden, akár elsőre passzívnak tűnő szereplője megjelenik. Minden fejezetben az ötödik osztály más-más tagjának szemszögéből láthatjuk a következő napokat. Ezeken a kis történeteken keresztül nagyon pontos képet kapunk az iskolai kapcsolatokról, az alá-fölé rendeltségi viszonyokról és mindazokról a dolgokról, amik egy 12-13 éves gyereket foglalkoztatnak. Az osztály tagjai mind az egyéni szemszögükből értékelik az eseményeket, és benne a saját szerepüket. Kivétel nélkül minden szereplőnek az életében vannak olyan dolgok, amiket el kell titkolnia, és még a legközelebbi barátainak sem mer elmondani, amiktől szorong, vagy ami miatt úgy érezheti, valójában ő az osztály vesztese. Családi drámák, kiközösítés, túl magas elvárások, kinézet, népszerűség? mind-mind olyan problémák, amelyek a legtöbb kiskamasz életében megjelennek, emiatt a szereplőkkel nagyon könnyű azonosulnia az olvasónak. Ez a szerkezeti felépítés szinte észrevétlenül rántja be az olvasót, folyamatosan fenntartva a feszültséget: vajon a most megismert szereplő volt az, akit bántottak? Vagy talán éppen fordítva: ő volt az, aki a nehézségeiből eredő frusztrációt valamelyik társán, netán barátján élte ki?

A könyv ügyesen kezeli a közösségi média kérdését is. Ezzel különösen releváns, mert a mai gyerekek életének ez legalább annyira fontos színtere, mint a való életbeli kapcsolatok. A közösségi médián keresztül kapott visszajelzések nagyon erősen befolyásolják, hogy kiről milyen kép alakul ki. Az állandó jelen-levés óriási nyomással nehezedik a mai gyerekekre, aminek súlyos árnyoldala, hogy bántások nem érnek végett az iskolában. Míg régen az otthon falai legalább időleges biztonságot tudtak nyújtani, addig a virtuális téren keresztül sajnos a bántások is bárhova eljutnak, ami egy gyerek számára egyenlő lehet a halálos ítélettel.

Az osztály vesztesének legnagyobb erénye, hogy leegyszerűsítő narratívák helyett a kellő bonyolultsággal igyekszik bemutatni azokat a helyzeteket, amelyek mentén a basáskodás megjelenhet. Nem ítélkezik szereplői felett, érzékeny szemű megfigyelőként azokra a motívumokra koncentrál, amelyek révén érthető válnak az egyes szereplők cselekedetei mögött meghúzódó motivációk. A kaleidoszkópszerűen felépülő történet arra készteti az olvasót, hogy maga is kérdéseket tegyen fel: Vajon én mit tettem volna? Vajon ez más körülmények között velem is megtörténhetne?

Azt remélem, hogy ez a könyv nagy segítséget fog nyújtani a jövőben a pedagógusoknak és a szülőknek egyaránt, hogy a gyerekkel a basáskodás jelenségéről beszélni tudjanak. Akik pedig elolvassák, legyenek azok felnőttek vagy gyerekek, nemcsak, hogy egy remek olvasmányélménnyel gazdagodhatnak, hanem érzékenyebbé válhatnak azokra a helyzetekre, ahol egy társukat bántják, és talán nekik is lesz bátorságuk közbelépni, ha a helyzet úgy kívánja.